Sagmeister Peity Laura képeit nézve úgy tűnik, vannak a kultúrának olyan ismétlődő fázisai, amelyeket az életkor dinamikája szabályoz. Nem is kell nagyon megöregedni ahhoz, hogy valamely tapasztalat egy váratlan fordulattal úgy köszönjön vissza, mint a sajátunk később újraélt mása, enyhe módosításokkal, de alapvetően változatlanul.
Macskák és baglyok. Csupa titok. Egy bonyolult, ugyanakkor nagyon is egyszerű viszonyrendszer tárgyiasul a képeken. A ragaszkodás valamihez vagy valakihez. De tudni kell, ragaszkodni csak ahhoz lehet, aki vagy ami maga is eltökélt makacssággal kapaszkodik egy nálánál jelentőségteljesebb fundamentumhoz. A kép a kultúrához, az ecsetvonás a képhez.
Laura képeit nézve éppen ez az, ami rabul ejt, ami alkalmanként talán zavarba is ejt, hiszen hajlamosan vagyunk a művészettől valami lila gőzös “nagy” és “fennkölt” témákat várni. Holott éppen ez a közvetlen környezethez való tiszta, bölcs és mesés ragaszkodás, a hamis pátosz, a dús fürtű klisék, a sallangok hanyagolása az, ami Sagmeister Peity Laura festményeit emblematikussá emeli.
Az alakok a macska, a bagoly létezését mint analógiát követik, s velük együtt egy magasabb rendű harmóniához, az eleven csendhez jutnak el. De a művész a közte és a modelljei közötti viszonyokról is számot ad. Nem kérdés: van közük egymáshoz.
Eredményeként a festészet nagy, ősi és végső kérdései, kihívásai is felsejlenek a kompozíciók festésmódjában és jellemző attribútumaiban. A legvégső fogódzó nyilván ábrázolhatatlan, ezért hát a művészek újra és újra megpróbálkoznak ábrázolásával. Sagmeister Peity Laura esetében ez igen nagy kihívást jelent, hiszen úgy kell megjelenítenie a személytelen tökéletest, hogy közben képei eredendően személyesek, a bensőségesség, és a szeretet jegyében fogantak.
Talán mindannyian keressük életünk során az igazság útját, mely "a magasba visz", a harmóniát, mely a nyugalomban, az önuralomban rejlik, és ehhez csukunk és nyitunk érzelmes kapukat, végtelenségig járjuk a szellemi labirintusainkat és kiútjaink új bejáratokká válnak.
Laura figyel. Figyeli a macskákat. „A macskákkal töltött idő soha nem haszontalan”, figyeleztetett Sigmund Freud.
S a figyelés eredménye: a köznapiban megtalálja az ünnepit, a megszokottban az elvontat, az elgondolkodtatót, a továbbgondolkodásra késztetőt. Nagy kihívás megfesteni az élet játékát, melyet egy fizikai és lelki labirintus harmóniájában lát. Ráadásul roppant tehetséggel teszi: a viszonylag leredukált színvilágban a színpaletta gazdag érzelmi tónusait csempészi egy váza, a háttér felsejlő színes részlete erejéig, az ecsetkezelés nagyvonalúságával, a perspektíva érdekes megközelítésével, bevezet minket egy izgalmas, misztikus, különálló világlátásba, ahol az élet a színpadon táncoló művészek lendületével bontakozik ki és zarándokol el a jelképek misztikus érzelmességébe.
Mintha Laura képeit népzve az agyunk inkább a terhünkre lenne, s a szív, az érzéseink segítenének tovább. Sajnos e világ csak ritkán, csak kivételes pillanatokban mutatja meg magát.
A macskákról szóló irodalom tetemes. Festők, írók egyaránt kötődtek hozzájuk. Da Vincitől idáig több tucatnyian festették le a macskát. A kedvencem mégis egy fotó: Gustav Klimt néz ránk furcsa, eszelős, elrévedt félmosollyal, karjában macskájával. Mint ahogy kedvencem egy másik fotó is. Ottlik Géza látható rajta a macskájával. Márpedig szerinte: “Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelidíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával - a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve. “
És végezetül, a baglyoktól bocsánatot kérve, egy másik “macskás” gondolattal zárnám mondandómat. Bálint György, a kiváló magyar író, újságíró, kritikus, műfordító, aki hetven évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban halt meg munkaszolgálatosként valahol Ukrajnában, azt írta:
“Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”
Laurát szeretik a macskák, ezt én is tanúsíthatom.
