53-szor ünneplik meg a színházi világnapot. Ebből az alkalomból az esti előadások előtt világszerte felolvassák azt a nemzetközi üzenetet, amelyet az idén Krzysztof Warlikowski, a kortárs lengyel színház egyik legnagyobb rendezője fogalmazott meg.
Warlikowski üzenetében arról ír, hogy a színház igaz mesterei az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak. “Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele” – fogalmaz az alkotó. Mint írja, nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig – amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel -, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. “És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna.”
A szervezők célja, hogy felhívják a figyelmet a színházművészet, tágabb értelemben a kultúra fontosságára, tisztelegjenek a színészek, színházi dolgozók előtt, és kérjék a közönség támogatását. Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színházban is felolvasták az ünnep ez évi üzenetét. Krzysztof Warlikowski lengyel rendező szavait Mezei Kinga magyarul, Mikes Imre Elek pedig szerbül tolmácsolta.
Az idei üzenet meglehetősen pesszimista hangvételű. Béres Márta színésznő szerint az, hogy ma este a világon minden előadás előtt felolvassák az üzenetet, azt az illúziót kelti, hogy mi is részei vagyunk a nagy egésznek. „Egy egységes világi kultúrának, vagy ennek a földnek az összes kultúrájához mi hozzátartozunk és hozzárakjuk a részünket. Tehát nekem ez jó érzés azt elképzelni, hogy Franciaországban, Németországban, Afrikában, bárhol elhangzik ugyanaz a szöveg, ami itt is elhangzik. Ez jó érzés.”
A Kosztolányi Dezső színházban a Csend című előadással, Újvidéken pedig bemutatóval ünnepelt a színház és közönsége.
